Vonzódásom a mobiltelefonokhoz széles körben ismert. Az a tény is, hogy nem nagyon óvom őket. Soha nem volt tokban, vagy egyéb protektor eszközben egyik készülékem se. Kevés kivétellel azonban, a nagyobb bajok eddig elkerültek.
Történt egyszer réges régen, hogy befűrészelve sikerült kiráznom a kabátzsebemből egyik telefonomat az aszfaltra, ahol kis pattogás után nyugalmi helyzetbe került, és egészen addig úgy is maradt, amíg egyik havonta menstruáló embertársammal a karjaimban telitalppal rá nem léptem. Ez egy stabil készülék volt és ezt mindenféle meghibásodás nélkül kibírta, kissé karcos lett a kijelzője, de ez akkoriban, a mindennapi használat szempontjából még nem volt nagy katasztrófa.
Most viszont egy olyan készüléket sikerült padlóra küldeni, ami, bár kor és kategóriatársaihoz képest meglehetősen masszív, mégis jobban megérezte az Oktogon taposóaljzatának keménységét. Bár karcolódásról szó sincs, és végülis használható a gép, sajnos egy-két belső műanyag darabka elvesztette ragaszkodását a szerkezethez, így most, a hátlapot megkocogtatva egy hangyányit üreges hangot hallhat a vájt fülü megfigyelő.
Ám ez csak adalék ahhoz, hogy a nyáron már két éve lesz nálam a kütyü, és lassan érzem a cserére késztető bizsergést. Mivel folyamatosan érdeklődök az újdonságok és egyáltalán minden technikai megoldás irányában, már egy ideje megvan a kiválasztott következő telefon, ami nem más, mint a HTC HD2 (Héjcstíszí HéjdzsDí Tú - ahogy az egyik külhoni, de angol anyanyelvű kolléga ejti) jelzésű emblematikus készüléke. Egyetlen hátránya a készüléknek, hogy még nem lehet itthon szolgáltatónál kapni, függetlenül viszont kissé drága a 180.000 Ft-os vételár. :(
